Sírépítmények Pannoniában

See this text in

A halomsírok

A sírhely megjelölésének sajátos, épített formája a halomsír. Elsőként 1861-ből kapunk hírt Eduard von Sacken zalalövői és háshágyi (Zala m.) feltárásairól, majd tíz évvel később Turcsányi Andor kutatott egy halmot a Vas megyei Katafán. 1874-ben Henszlman Imre, majd egy évvel később Rómer Flóris ásattak Pátkán, ahol végül összesen 31 halmot tártak fel, és azok felméréseit publikálták is, de szakszerű dokumentációjuk a mai napig hiányzik.

Egy- egy halomsíros temetőben a halmok száma igen változó. Eddig a legtöbb ötven volt, de az eddig regisztrált halmok mintegy egyharmada egyedül áll. Méretük is változatos, átmérőjük 3,5- 25 m, magasságuk 0,2- 3,5 m között van, de eredetileg némelyik akár 12 m magas is lehetett. A nagyobb halmoknál (Kemenesszentpéter, Baláca), gyakran megtalálható a domb anyagát alkotó föld kitermelési helye a közelben, tölcsér illetve amphitheatrum alakú mélyedések formájában.

Belsejükben a hamvasztásos temetkezés mindenféle formája megtalálható- így a szórt hamvas sír, az egykori járószintre vagy gödörbe helyezve, az urnasír, a kőládasír, a kövekkel szabálytalanul körülrakott sír. Ezeken túl előfordulnak még komolyabb alépítmények, mint a kerek, falazott sírkamrák kupolával, négyszögletes, bolthajtásos sírkamrák, az egykori járószint alá mélyített sírkamra dromosszal.

A mellékletadás mennyisége és minősége egyaránt változó. Döntő többségben helyi készítésű, de provinciális ízlést tükröző kézműves- termékek, kerámiaedények, bronzékszerek kerültek a halmok alá, de kereskedelmi útvonalak közelében vagy gazdag síroknál importtárgyakat, sigillatákat, üveg- és bronzedényeket is helyeztek ezek mellé. A különbségek rámutatnak arra is, hogy a halmokat emelő réteg társadalmi helyzete nem volt egységes, hiszen nehezen tekinthető egyenlőnek például az inotai sír nagyméretű halmaiba kocsival, lovakkal sok importtárggyal temetkező család, és a zalalövői apró halmok alá, jelentéktelen mellékletekkel eltemetett emberek gazdagsága.

A halomsíros temetkezések megjelenését birodalomszerte az i.sz. 1. századnak talán az elejére, de inkább annak második felére teszik a kutatók. Ekkor tűnik fel a szokás a Rajna- vidéken, Belgiumban, Dél- Angliában és Nyugat- Pannoniában, még Kelet- Pannoniában kicsit később, a 2. század első felében kezdik meg építésüket. A szokás virágkora az 1-2. sz. fordulója, keleten a 2. sz. közepe. Ezután egyre kevesebben temetkeznek így, és a markomann háborúk utánról biztosan már csak nagyon kevés ilyen temetkezést ismerünk. Ezek közül a késői példák közül elsőként Becsehely- Polát sikerült Severus- koriként azonosítani, egy pfaffenhofeni sigillata alapján, de azóta kiderült, hogy a balácai temetkezési helyet is a 3. sz. közepéig használták, Zala megyében pedig további 3. századi sigillaták, bronzedények és egy söjtöri Alexander Severus érem alapján sikerült bizonyítani a továbbélést. A szokás megszűnésének magyarázata egyes kutatók szerint az áttérés a csontvázas rítusra, ez viszont nem zárja ki a halmok emelését, ami dél- angliai példákból is látható.

Az egyik fő problémát az elterjedési terület pontos behatárolása jelenti, ugyanis a halmok mindenhol feltűnően megsűrűsödnek a hegy- és dombvidékeken. Emiatt elképzelhető, hogy egykor a síkságokon, például Kelet- Pannoniában is jóval több volt belőlük, csak az azóta ott folyó intenzív mezőgazdasági művelés egyszerűen szétrombolta.

Sokáig azt is egyértelműen elfogadták, hogy a halmok minden esetben a nagyobb utak vonalát követik. Ennek alapján Fitz Jenő és Barkóczi László lehetségesnek tartották, hogy az ilyen módon temetkezők egy külön etnikai csoportot, a “halomsíros temetők népét”, képeztek, és a rómaiak esetleg az utak őrzésére telepítették be őket. Ez az elmélet úgy tűnt, megállja a helyét, egészen addig, amíg Inotán fel nem tártak egy olyan halmot, amelyhez kocsitemetkezés is társult. Mivel addig úgy hitték, az utóbbi jelzi az őslakos eraviszkuszokat, és az előbbi az újonnan jötteket, az “útőrzők” létezése legalábbis kétségessé vált. Azóta a nagyszámú újabb terepbejárás és feltárás során kiderült az is, hogy a halomsírok utak mellé való építése csak a Borostyán-út környékére, azaz a mai Zala és Somogy megyére jellemző. Így megfigyelhető például Salla (Zalalövő) és a somogyi Edde falu határában. Ugyanakkor például a Kemenesszentpéter közelében lévő halmok inkább az egykori településhez tartoznak, és a római útról bekötőút vezethetett hozzájuk. Ez a közeli villához vagy egyéb lakott helyhez való kötődés figyelhető meg Balácán, Somogyjádon, Rábakovácsin vagy Nemesnépen is, de Magyarországon átfogó topográfiai elemzés még nem történt.

A vita azonban leginkább az eredet kérdése körül folyik, ugyanis az adatok ezzel kapcsolatban ellentmondásosak. A rítus a bennszülött lakosság körében terjed el, ami arra utalna, hogy autochton eredetű. Azonban a római kort közvetlenül megelőző évszázadokban nincs meg. A négyszáz évvel a foglalás előtt véget ért Hallstatt- korhoz nehéz lenne kötni, és nem magyarázható a kelta hatás alól hirtelen előtörő “illír reneszánsszal” sem, ugyanis a pannon- illír és a kelta törzsek elterjedési területe nem egyeztethető össze a halomsírokéval. Ugyanakkor a római eredet is kétséges, mivel, bár a szokás a romanizáció előrehaladtával terjed, mégis, éppen a tisztán római jellegű települések környékéről hiányzik. Az is lehetséges, hogy egyszerűen egy a provinciák bennszülött lakossága körében terjedő “divatról” van szó, amit alátámasztanak az olyan adatok is, mint az eraviszkusz kocsitemetkezések dionysikus jelenetekkel díszített szekerei, mely képrendszer a római halott-tisztelethez köthető.

A sírok hosszúra nyúló utóéletét jellemzi, hogy a késő- római korban sőt, még az Árpád- korban is gyakran temetkeztek melléjük, felismerve eredeti jelentőségüket.

3. Ez utóbbit a Pannonia Superior és Inferior határa közelében emelkedő magányos vagy kettesével álló halmok alkotják, melyek nagy méretükkel, kőépítményeikkel, leleteikkel egyaránt eltérnek az előző két típustól. Általánosan jellemző rájuk a körítőfalak, a sírkert, az előfolyosó és a festés, illetve a stukkóval való borítás megléte. Ezek a Borostyánkő- út mellett sűrűsödnek, legkeletibb példáját a Balaton- felvidéki Balácán (Baláca- Likasdomb) tárták fel. Egyik jellegzetes képviselője ennek a csoportnak Kemenesszentpéter- Dombi dűlő két halomsírja. Itt az 1-es számmal jelölt halom alatt rendkívül igényesen kivitelezett, előfolyosós sírkamrát tártak fel. A helyiséget terrazzo padlóval burkolták, ez alatt lehetett a fő temetkezés, amelyet a rablók, valószínűleg még a késő római korban, a padozattal együtt elbontottak. Az 5,88 m hosszú, 1,9 m széles előcsarnoknak hasonló padlója volt, kétszárnyú ajtóval zárták le a külvilág felé. Oldalfalait és boltozatát is vakolták, vörös csíkos, virágmintás festéssel díszítették, csakúgy, mint a sírkamrát. Különösen értékessé teszi a lelőhelyet, hogy sikerült a sírkamra belső elrendezésére utaló jeleket találni. Az előcsarnokba kőből padkát falaztak, amit ki is festettek, a sírkamra északi falába két fülkét mélyítettek. A fal festése és a padlóban maradt lyukak alapján egy támlás karosszékre és egy háromlábú asztalkára is következtetni lehetett. Magukat a halmokat négyszögletes, változó, kb. 25- 40 m-es oldalhosszúságú sírkertekbe foglalták. Itt még tizenegy további halmot is állítottak, ami valószínűleg a temető hosszú ideig tartó használatára enged következtetni, csak itt újabb és újabb halmokat emeltek, ellentétben Balácával, ahol a nagy halomhoz inkább síroltárokat építettek hozzá.

A halomsírok jellegzetes példái

 Zalalövő

A temető, amely a boiok területének határán fekszik, különböző nagyságú halmai Ny- K-i irányú sorokban helyezkedtek el. Az eredetileg kerek alaprajzú sírdombok közül sok a domboldal mozgásai miatt D-É irányúvá vált. A sorokon belül még hét nagyobb csoportot sikerült elkülöníteni, amelyek ez esetben valószínűleg egyidejű, de különböző társadalmi helyzetű temetkezéseket jelöltek. A csoportokon belül a halmok állhattak sorosan vagy szabálytalan elrendezésben. Alakjuk, méretük változatos, de nagyságukból nem lehetett az elhunyt gazdagságára következtetni, mert a kisebb sírokban gyakran sokkal jobb minőségű mellékleteket találtak. A halmokat valószínűleg a szomszédos területek földjéből építették, de némelyik anyagába folyami kavics is került, amit szándékosan, a Zalából hordhattak oda.

A temetési rítus ebben a temetőben is az általánosnak mondható hamvasztás volt. Kellett lennie közös égetőhelynek, ustrinumnak, ugyanis a legtöbb sírban semmi nem utalt helyben égetésre, ennek nyomát azonban nem találták meg. A faszenes, átégett foltok azonban arról árulkodtak, hogy néhány halom esetében helyben rakták meg a halotti máglyát, bár fölvetődött az is, hogy ezek kisebb, kultikus funkciójú halotti tüzek maradványai, mivel az égett rétegek igen vékonyak, mindössze 2-3 cm-esek. Ezt megcáfolni látszik az az ausztriai megfigyelés, mely szerint amelyik sírban volt halotti tűz, oda nem raktak mécsest, márpedig ezekben a zalalövői halmokban találtak ilyen világítóeszközöket.

A bustumokat a római szokással ellentétesen, É-D irányba tájolták, a sírokat, akár helyben égették a halottat, akár nem, a halmon belül általában középen helyezték el.

A halottak elhelyezéséről általánosan elmondható, hogy a közös égetőhelyen végrehajtott szertartás után a maradványokat legtöbbször a máglya maradványaival együtt, szórthamvasan temették el. Néhány halottat téglából vagy tegulából készült ládába helyeztek, és feltártak két urnasírt is.

A leggazdagabb, 9. számú halomba számos, mágikus hiedelmekhez köthető mellékletet helyeztek. Így egy obolust, valószínűleg a halott szájába, egy pohárkát, egy edényt, egy nagyméretű tálat a halott bal oldalára, a fejéhez a jobb oldalra egy kis pohárkát és egy fedőt. Ezek a leletek mind másodlagos égési nyomokat mutattak, így még a máglya meggyújtása előtt helyezhették el őket. Miután az égetés megtörtént, további tárgyakat tettek a sírba, így egy pohárba hegyével fölfelé állított vaskést, egy mécsest és végül, miután deszkával lefedték a gödröt, a halomba beépítettek egy három imbrexből összerakott csövet, amelyen át az elhunyt kapcsolatban maradhatott a külvilággal. Zalalövőn nem bukkantak viseleti tárgyak maradványaira a már említett vaskésen kívül. Ugyanígy faládákat sem találtak, így az összeégett csontokat talán zsákban vagy lepelben rakhatták a sírba.

A temető kerámiaanyaga jellegzetesen provinciális, helyi műhelyekben, korongon készült (kivéve egy fedőt), edényekből áll. Bennszülött hatásokat egyetlen, urna mutat, és talán La Téne hatásokra megy vissza a hullámvonal- díszítés alkalmazása is. Akad a leletanyagban néhány importált darab, például egy fületlen, kígyóábrázolásos edény, amely a Mithras- kultusszal lehet kapcsolatban, de terra sigillata vagy terra sigillata- utánzat egy sem.

Ezeket a kerámiákat, és egy Vespasianus- érmet alapul véve, a temető halmait az i.sz. 1. sz. vége, 2. sz. eleje, ill. a 2. sz. vége között emelték, de elképzelhető, hogy már az 1.sz. közepén megkezdték itt az ilyen temetkezéseket, csak ezek a korai halmok lepusztultak.

A temetőt Salla településéhez lehet kötni, ami egyedivé teszi a magyarországi halomsíros temetők között.

A Fejér megyei Mezőszilas (régi nevén Szilasbalhás) halomsírjairól elsőként Rómer Flóris adott hírt, majd Hampel József is említette őket. 1904-ben Németh József három halmot tárt föl. A Veszprémi Múzeum is végzett néhány kisebb ásatást a 20. sz. elején. Ezután Laczkó Dezső és Sági Károly emlékeznek meg a lelőhelyről, de a teljes feltárás és közlés a mai napig nem történt meg. A leletanyagot először a Magyar Nemzeti Múzeum vásárolta meg az ásatóktól, majd a veszprémi Bakonyi Múzeum átvette. A tárgyakat végül Kiss Ákos dolgozta fel, és összegyűjtötte az objektumokról rendelkezésre álló adatokat is.

A régi iratokban összesen tizenegy sír leletanyagáról maradtak feljegyzések. A bennük talált 47 agyagedény igen vegyes képet mutat, ezek közül nyolc kelta formákra vezethető vissza, de ezek is inkább Pó- vidéki hatásokat mutatnak. A helyi fazekasság jellegzetes terméke például a VIII. sír Drag. 37-es formájú tálja, valamint a II. és III. sír pecsételt levéldíszes edényei. A III. sírban találtak egy RESPECTUS F bélyegzős, Aquincumból is ismert tányért. Előfordulnak relief- díszes sigillata- utánzatok is, főleg Aquincumból, egy darab pedig Sisciából. Esetleg importból származhatnak a vörös festésű, finom anyagú virágcserép alakú poharak.

A kevés üvegedény egyértelműen Aquileiából származik. Ez, és a szórványként előkerült Domitianus- érem alapján a sírokat az i.sz. 1. sz. vége- 2. sz. közepe közé helyezhetjük.

Ami a fémanyagot illeti, előbb említett érmen kívül még főleg összeégett, helyi gyártmányú bronz fibulák, veretek, egy kancsó, egy korsó, egy umbos patera és egy etruszk típusú bronztükör kerültek elő. Az időbeli elhelyezést ezek is erősítik.

Jelentős hamus- faszenes réteg figyelhető meg, ami lehetett a helyben égetés maradványa, vagy a közös égetőhelyről is odavihették a máglya maradványait. Ez alatt a réteg alatt egykori faládák bronz- és vasvereteit, egy esetben a hamvakat tartalmazó, egymásra borított két szürke agyagtálat leltek. A hamvak faládába helyezése igen elterjedt volt Kelet- Pannoniában.

A mezőszilasi halmok a csoportjukon belül egy nívósabb, italiai és galliai hatásokra jobban reagáló ipari tevékenységet végző lakosságot képviselnek, mint a többi korabeli Fejér megyei halom emelői (pl. Pátka). Ez talán azért volt így, mert a Sopianae- Floriana útvonal Dég és Tác közötti szakasza ezen a területen haladt át, de a leletanyag így is jól jellemzi az eraviszkusz mellékletadási szokásokat.

A magyarországi halomsírkutatás mindeddig talán legkiemelkedőbb eredményét hozta a balácai Likas- domb 1985- 87 közötti feltárása. A halom egy i.sz. 2. századi, nagyméretű, lépcsős lábazatú körítőfallal körülvett temetkezőhely volt, amely a közeli balácai villagazdasághoz tartozott, attól 640- 792 m-re feküdt, bejárata is arra nyílott.

A halom nem a villa legkorábbi tulajdonosa, hanem a 2. század második felében a földbirtokot megszerző, a feliratok alapján lovagrendi birtokos és családja számára készült. Az épen maradt bustumos állattemetkezésekből (egy ló és egy kutya), a felirattöredékekből és a kerámia- és üvegleletekből lehetett pontosabb következtetéseket levonni.

A vas és áttört bronzveretekből álló lószerszámok voltak a terület legkorábbi leletei, ezeket az inotai sír hasonló darabjai alapján Hadrianus- Antoninus Pius korára lehetett keltezni. Úgy tűnik azonban, hogy ez, és a másik bustumos állattemetkezés nem a nagy halomhoz, hanem az előző tulajdonos hamvait is befogadó, árokkal körülvett, és esetleg egy kisebb halommal fedett sírkerthez tartozott. A feliratok alapján Fitz Jenő arra a következtetésre jutott, hogy a sírépítményt állító család a 2. század közepe táján szerezte meg a villát, és négy generáción keresztül, kb. 260-ig élhettek itt. A kerámia- és üvegleletek ezt a keltezést alátámasztják, és a dátumok a villa építéstörténeti súlypontjaival is összhangban vannak.

A lakóépület keleti felét ért pusztulás után azt a 2. század végén- 3. század elején átépítették, majd még szintén a 200-as évek elején tovább bővítették. A 3. század közepe körül zavar támadt, leállították pl. a főépület északi folyosójának fűtését, és a fűtőcsatornába egy 259-es verettel záródó éremkincset rejtettek. A család, amely addig itt élt, és bizonyára a tumulust is építette, valószínűleg végleg elhagyta a villát.

A feliratok alapján a halomsírt állíttató és használó család a közép- italiai Tolentinum városából származott. A családfőnek tartható Titus Claudius Urbs Salviaban volt duumvir, leszármazottai Tolentinumban és a szomszédos városokban, illetve Savariában és Carnuntumban töltöttek be hivatali tisztségeket.

A család italiai eredetét jól mutatják a sír építészeti megoldásai is. A halom feltárása során kb. 1300 faragott kőtömb került elő, melyek közül 800 darab sárgás- fehér homokos mészkőből készült töredék az oltárokból és a kapuzatból származik, míg a szerkezeti elemek Balaton- felvidéki vörös homokkőből készültek. A töredékekből kilenc síroltárt és tizenhárom, falba építhető “oltárutánzatot” sikerült rekonstruálni. Ezek közül hét “valódi” oltárt a tumulus szemközti falain helyeztek el, még többit a tamburfal körül, szabálytalanul állították fel. A dromosbejárat két oldalán állt oltárok a legrégibbek, a többi ezek alapján készült.

A síroltárok felirataiból a következőket lehetett helyreállítani (bár, mivel az eredeti szövegnek csak mintegy egyharmada maradt meg, ez a feloldás még sokat változhat:

1. [Ti(berio) Claud(io) Ti(berii) f(ilio)] Apri/ [eq(uiti) R(omano) dec(urioni)

    c]oloniae Cl(audiae) S(avariae)/ [om(nibus) hon(oribus) per]funct(o) / [col(oniae)

   Sept(imiae) Ca]rn(unti) / [---?]

2. Ti(berio)  C[l(audio) Ti(berii) f(ilio) V]al[eri]o [dom]o) / To[lent(ino) e]q(uite) [R(omano

    praef(ecto) c(o)h]o(rtis) [I?] / Dalma[t(arum) ?d(ecurioni) c(oloniarum) Tolenti]ni/

   P[iceni? II v(iro) c(oloniae) Fale]rii

3. Ti(berio) [Cl(audio) Ti(berii) f(ilio) ---dom]o/ T[olent(ino) eq(uiti) R(omano) d]uo /

   [viro Urbi]s Sa[lviae / Ti(berii) Cl(audii) Ti(berii) f]i(lii) Avono / Vi[ctorinus---] avo

4. T[i(berio)] Cl(audio) Ti(berii) f(ilio) [V]el[ina (tribu)]/ Caeci[l]ia[n]o/

   R[e]to[n]ia[e] Av[ae / Ti(berius) C]l(audius) Ti(berius) f(ilius) [A]vo[no] /f(ilius)

   [p(osuit)]

5. [Ti(berio) Cl(audio) Ti(berii) f(ilio) V]icto(rino) or ri e(quiti) R(omano) et]

   Decu[mi]ae A[---]e co(niugi) / [Ti(berius)] C[l(audius)] Pat[i]n[us] fi(lius)

6. [Ti(berio)] C[laudio Ti(berii) / f(ilio) Pat[ino--- / I]un(iae) A[---]e/ [---

7. Va[ler]ia[e] Ti(berii)/ fi(liae) [---]

8. C[laudiae Ti(berii)]/ f(iliae) R[etoniae or –omanae)

9. Va[leria]e C(ai) [f(iliae)] / Cae[ciliae---] /f[---]

A fekvő téglalap alakú oltárok a háromlépcsős alapozás legfelső sorában álltak, a miattuk legalább 1,40 m magas tamburfalt koronázópárkánnyal zárták le. Arra lekerekített szélű blokkokból attikát helyeztek. A homlokzat teljes magasságának az antik szinthez képest legalább 2,90 m-nek kellett lennie. Maga a halom 10- 12 m magas lehetett. Egy nagy kerek kőlapon álló, fenyőtoboz alakú faragvány díszíthette a földkonstrukció csúcsát.

A bejárat fölé feliratos márványlapot helyeztek. Ennek felirata ez lehetett:

Iov[i] C[onse]r[va]t[o]ri [et / Dis] De[abusqu]e [om]ni[bus]

A kapun áthaladva egy, valószínűleg dromosos, azaz fokozatosan emelkedő falú előfolyosóra lehetett bejutni, amely 9,7 m hosszú, boltozott, vakolt, terrazzo padlóval burkolt volt. A kétosztatú sírkamrába torkollott, amit szintén beboltozták, és festéssel, valamint a mennyezetét kazettás stukkódísszel ékesítették. A sírkamra kisebbik helyisége 2,8x 1,8 m-es, a nagyobbik 8,2x 4,8 m-es alapterületű volt. Vagy kettős temetkezés célját szolgálták, vagy az egyikbe a mellékleteket, esetleg kisebb urnákat helyeztek.

A halomsír egy fallal körülvett sírkerületben emelkedett. Két piramis és egy henger alakú faragvány koronázta a sírkert villa felé nyíló kapuzatát és sarkait.

A balácai halomsír kitűnik Pannonia és a környékbeli provinciák lelőhelyei közül, nagy méretével, rendkívül gazdag és alapos kidolgozottságával, számos feliratával.

1974- 75-ben került sor a Veszprém megyei Várpalota határában két halom feltárására.

Az 1. számú halom átmérője 26,6- 31,6 m volt, magassága kb.l 5 m. Nagyjából a halom közepén egy sír került elő, fölötte a halotti máglya maradványait lehetett megfigyelni. Ettől északra néhány cölöplyukat találtak, amely a sírgödör szerkezetéhez tartozhatott, és a halom esetleges csúcsdíszeinek megtartásában is szerepe lehetett, a halom déli felében pedig egy 2,10x 1,20 m-es gödröt ástak ki, melyben egy lócsontváz volt.

A fő sírgödör lekerekített sarkú téglalap alakú volt, délkelet- északnyugat irányba tájolták. Ennek közepét még jobban, szintén téglalap alakban lemélyítették, ebbe helyezték a faládát. Mellé helyeztek egy kis szürke tálat, egy Terra Sigillata tálat, és valószínűleg két prizmatikus üvegedényt.
A ládában égett emberi csontokat, égésnyomok nélküli állatcsontokat, egy üvegurnát, három TS tálkát, egy szürke tálkát, egy amfora alakú edényt és egy ivópoharat találtak. A ládát egy vas pajzsdudorral díszített pajzzsal takarhatták le, mely fölé még egy vastőrt és két másik vaskést helyeztek. A láda mellé tettek az üvegedényeken kívül egy pirosra festett korsót és az állatcsontok egy részét. A belső gödör szélére helyeztek továbbá egy szürke tálat és korsót, és egy TS- tálkát.

A hátasló kelet- nyugati irányba tájolt sírjában a csontvázon kívül megfigyelhetők voltak a lószerszám vas veretei. Ettől a gödörtől északkeletre volt az “égetőhelynek” meghatározott átégett rész, ahonnan bronz ládaveretek, valamint összeégett madár- és malaccsontok kerültek elő. A mellékletek között jól el lehetett különíteni azokat a tárgyakat, amelyeket a halottal együtt égettek el, vagy áldozatként utána dobták a tűzre (fémtárgyak, állatcsontok), és amelyeket csak a temetéskor helyeztek mellé (a kerámiaanyag nagy része). A halom nagy részének felhordását, és a sírgödrök kiásását már a temetés előtt elvégezhették, utána már csak a halom utolsó egy- két méterét hordták föl, majd az eredetileg kb. 8 m magas halmot árokkal vették körbe, melyben talán fakerítés állt, bár ennek nem találták nyomát. A halomba később még két csontvázas temetkezést ástak be, és kisebb mértékben meg is bolygatták. A második halom átmérője 26,6- 33,3 m, magassága 2-3 m volt, középen egy nagyobb, tál alakú beásással bolygatva. Körben mészkőből készült kerítőfal övezte. A körítőfal keleti részén egy épület állt, amelyet kőből és téglából építettek (az egyik téglán kurzív betűkkel a "Romulus" felirat állt), és amely szentélyként szolgálhatott.

A halomban három sír volt. Ezek közül az első rejtette a tulajdonos maradványait. A délkelet- északnyugati tájolású gödörben egy kétosztatú, vagy két egyosztatú, vasveretes faláda állt, melynek az egyik részében nem megégett állatcsontokat, és cilindrikus üvegeket, még a másik részében az emberi csontokat, prizmatikus díszű üvegeket, TS tálkákat, vas- és bronztárgyakat, és szintén állatcsontokat találtak.

A 2-es számú gödörben egy felszerszámozott hátaslovat, egy vas lándzsahegyet, egy pajzsot bronz dudorral, egy bronzkancsót, vas strigiliseket és vas kocsialkatrészeket találtak, még a harmadik gödörben a szintén felszerszámozott igáslovak maradványait.

Ebbe a halomba később nyolc csontvázas sírt ástak be, köztük több olyat is, amelyet kora- Árpád- korinak lehet tartani.

Magukat a halottakat ustrinumon hamvasztották el. Az 1. számú halomban egy 10- 16 éves fiú nyugodott, a 2.-ban pedig egy 30- 45 éves férfi, aki később hunyt el. Valószínűleg apáról és fiáról van szó, akik az eraviszkusz törzsi előkelők közé tartozhattak, de amint az az importtárgyak viszonylag nagy számából is látszik (13 db Terra Sigillata, 9 db üvegedény), már elkezdtek romanizálódni. Ugyanakkor a kocsi eltemetésének barbár szokása megmaradt. A leletek alapján a halomsírok az 1.-2. sz. fordulójára, a 2. sz. elejére keltezhetők, ami kelet- pannoniai viszonylatban elég korai, bár érthető, hogy egy ilyen költséges szokás először a vezető rétegben honosodik meg. Az inotai halomsírok feltárása abban hozott újat a kutatásba, hogy általa kiderült, a halomsírokat és a kocsisírokat nem lehet különválasztani, így az egyik vagy a másik meglétéből nem lehet más etnikumokra következtetni. Azóta a kálozi kocsisírról is bebizonyosodott, hogy halom állt fölötte. Ami még kérdéses, az az, hogy a közelben talált kocsijelenetes sírkő köthető-e a halmokhoz, ugyanis ahova kocsit temettek, ott elvileg már nem lett volna szükség arra, hogy a járművet a sztélére is ráfaragják.

Síremlékek

A sírok megkülönböztetésének egyszerű jeleiről, mint a sírdomb vagy a fejfa, nincs tudomásunk, ezek, ha voltak is, idővel elenyésztek. Mivel a városias jellegű települések temetőiben jóval gyakoribbak voltak a maradandó anyagból készített, komolyabb jelölések, ezért elsősorban ezeket ismerjük. A magában álló sírkő (sztélé, cippus), soha nem volt egyetlen jele a temetkezőhelynek, a sírt domb, a sírkertet fal vagy kerítés is jelölte. A sztélék gyakran több generáció vagy több családtag nevét és adatait tüntették fel. Azonban ha csak a feliratot találták meg, akkor is sokszor következtetni lehet annak további részeire, mivel egy sírépület megrendelése olyan komoly anyagi megterhelést jelentett a családnak, hogy azt is ráfaragtatták a sírkőre, mennyibe került a felépítése, vagy mennyivel járult ahhoz hozzá valamely egyesület. Akik igazán minőségi munkát akartak végeztetni, azok versben állítottak emléket ez elhunytnak. Név szerint ismert például Lupus költő, aki Aquincumban, és valószínűleg más városokban is működött.

A fennmaradt sírépítmények között három fő csoportot különíthetünk el: a falazott sírkertekét, az aediculákét és hasonló, de jobban kiépített sírszentélyekét, valamint a síroltárokét. A három csoport gyakran nem válik el egymástól élesen, egyes elemeik együtt vagy további jelzési módokkal keveredve is megjelenhetnek, az azonban bizonyos, hogy mindegyik Italiából, leginkább aquileiai közvetítéssel érkezett a provinciába.

Sírkertek (areae maceriae cinctae): 

A sztélékkel jelzett síremlékek valószínűleg nem különböztek alapvetően az egyszerűbb sírkertektől, amelyeket más, számunkra már megfoghatatlan módokon jelöltek. A felszíni rétegek lepusztulása vagy bolygatása miatt ritkán adódik alkalom arra, hogy a temetkezőhelyek egymástól való elhatárolását meg lehessen figyelni.

A már említett Mannersdorf (Lajta- vidék) hamvasztásos temetője kerek és szögletes árkokkal körülvett, egymással határos sírkertek zavaros halmazából állt, ugyanitt a csontvázas temetőt esetleg kőfal vette körül. A legtöbb és legjobban megfigyelt kőfalas sírhelyet Carnuntumból ismerjük. Kerek, négyzetes és szabálytalan sokszögű, néhány méter átmérőjű falazások, amelyeknek az út felőli oldalába volt a sztélé beépítve, vagy a falba beiktatott kőtömb lyukába csapolva. A kerek falazások kis sírhalmok (tumulusok) keretelései is lehettek. Ezekhez egészen hasonlókat találnak folyamatosan Aquincumban is, az Aranyhegyi- árok és a Bécsi út nagy temetőiben, valamint a környékbeli villagazdaságok sírkerületeiben is.

1938-ban éppen Nagy Lajos tárt fel egy sírkertet a III. kerületben, a Daru utcában. A kerítőfal 0,75 m vastag volt, opus spiccatum technikával készült. Hossza 4,10, szélessége 3,80 m volt. Nyugati oldalán szűk bejárója volt, ezen az oldalon vékony fal csatlakozott hozzá, amely délre ágazott el és a hegy felé folytatódott. Ebből az ásató arra következtetett, hogy a sír egy környékbeli, 3. sz. eleji villához tartozott.

A sírkert belső részét két szarkofág foglalta el. A szarkofág feliratos mezőjének két oldalán lévő fülkékben kis Ámorok állnak. Az előoldalt festéssel díszítették. Szövege a következő:

Memoriae Q………oni mil(iti) coh(ortis) (milliariae) nov(a)e Suror(um) stip(endiorum) III

vix(it) ann(os) XX Aelia Marcia mater filio dulcissimo Appollonia soros eius faciendum curaverunt

[et Aelia

Lubrica quassa levis fragilis bona vel mala fallax

vita data est homini- non certo limite cretae

per varios casus tenuato stamine pendes

Vivito mortalis dum dumdant tibi tempora Parc(a)e

seu te rura tenent urbes seu castra vel (a)equor

flores ama Veneris Cereris bona munera carpe

et fuisti (?) larga et pinguina dona Minervae

candida vita cole iustissima mente serenus

iam puer et iu(v)enis iam vir et fessus ab annis

talis eris tumulo superumque oblitus honores

Az elhunyt neve hiányos, Q-val kezdődött. Három évig szolgált a cohors milliaria nova Surorum-ban, fiatalon, húsz éves korában halt meg. A sírt anyja, Aelia Marcia, és testvére, Apollonia állíttatták neki. A temetkezés a 3. század első évtizedeire keltezhető. A másik szarkofágon nem volt felirat. Az előoldalon ugyan van feliratos mező, de az üres. Két oldalán, fülkékben két fáklyára támaszkodó genius. Mivel ez a szarkofág olyan szorosan állt a másik mögött, hogy felirata semmiképpen sem lett volna látható, elképzelhető, hogy ezért hagyták üresen az előlapját, és talán fölé, a sírkert falába helyeztek egy emléktáblát. Ez azonban nem került elő. A két szarkofágot stílusbeli eltéréseik alapján két különböző műhelynek lehet tulajdonítani. Valószínűleg ebbe a sírkertbe is egy, jelen esetben szír származású család tagjai temetkeztek, némi időbeli eltéréssel. Az eltemetettek számát a sírrablás miatt sajnos nem lehetett megállapítani. A közelmúlt egyik ásatásának eredményei a Budaújlak déli részén talált sírkertek, melyek a Bécsi úti nagy temető részét képezték. Összesen három, épített falú sírkertet találtak itt egy megelőző feltárás során, két négyzetes és egy kerek alaprajzút.

Az I. számúként jelölt, négyzetes, teljesen zárt bekerítés. Ennek belső területe 3x3 m. Keleti oldalának falába sírkövet illesztettek. Benne hamvasztásos, észak- déli irányú temetkezést tártak fel, melyben 3 nyersszínű korsó, egy ugyanilyen fazék, egy raetiai pohár, egy CASS\ feliratú firmamécses, két gömbhasú amfora és egy kopott, 141- 161 között kiadott Diva Faustina érem szolgált mellékletként. A sirkövön Romulust és Remust szoptató anyafarkas látható, a kép szélén két pásztorral. Maga az eredetmonda számos pannoniai sírkövön ábrázolásra került, de a pásztorokat is megjelenítő típus csak Aquincumra jellemző. Az ábrázolás stílusa alátámasztja az érem általi, 2. sz. közepére történő datálást. A legtöbb sírkövet, amelyen Romulust és Remust faragták ki, Pannoniában kelta eredetű családok rendelték meg.

A másik, III-as számmal jelölt, négyszögletes sírkertben sztélé nyomára nem akadtak, csak egy 140 cm széles bejáratra a keleti oldalán. Benne egy szalagfüles, hasábos üvegpalackot, egy TS- tálkát, egy fekete tányért, egy háromfülű, mázas edényt és egy Drag. 37-es formájú tálat találtak mellékletként. A harmadik, II-es számmal jelölt sír kerek alaprajzú, 3,30 m átmérőjű fal övezte. A kerítésen belül egykor fa- vagy stukkódíszítés, esetleg fülkesor lehetett, ennek csak a középpont felé sugarasan kiinduló, keskeny kőalapozásai maradtak meg. A sírban két egymáson lévő, bolygatott hamvasztásos temetkezés volt, melyekben két korsót és némi egyéb kerámiatöredéket találtak. A sírkerteket helyreállították, jelenleg is megtekinthetők az épület udvarán, amely miatt a feltárást el kellett végezni. A keszthely- újmajori hamvasztásos temetőben előkerült 25 m hosszú és 3 m széles fallal kerített keretet vagy épületet egyik hosszanti oldala mentén több kisebb helyiséggel tagolták. Két kis sírfelirat való innen, melyek a kerítésfalba vagy egy magasabb építménybe egyaránt be lehettek építve. A falazott sírkertek másik formája az, amikor a sarkokon egy tömbből faragott pillérek álltak. A pillérek között vagy kőlap, vagy fal volt a kerítés, az előoldalon a sarokpillérek közé helyezték a feliratos táblát. Teljes gyűjtés hiányában csak annyit tudunk, hogy ez a 2- 3. században és inkább a tartomány keleti felén divatos síremlékfajta volt.Az egyik első ásatást, amelyen ilyen sírkertet találtak, Garády Sándor végezte el az óbudai Leopold- téglagyár mellett, a Testvérhegyi dűlőben, 1936-ban. Itt feltárt három épületet (kettő közülük lakó- a harmadik egyéb célokat szolgált), és az egyik lakóháztól keletre egy sírkertet. A bekerítés homlokzata egy sírfeliratos kőből és az oromzat csúcsán álló, teljesalakos szoborból tevődött össze, amely talán az elhunytat ábrázolta. A sarkokon egy tömbből faragott, tetejükön pineákkal díszített pilléreket helyeztek el.

A sírfelirat a következő volt:

D(is) M(anibus)

Bithin[a]e Sever[a]e qui

vixit ann[os] sexaginta Claudi[us]

Ursus f[ilius] Maxima et

Maximina fili[ae] matri

pientissime

faciendum cur[averunt]

A betűket vörös festékkel emelték ki. E sírkert mellett még egy sírt tártak fel, amely Garády meglátása szerint a családfőé lehetett, mivel annak sírköve, még 1899-ben, innen került az Aquincumi Múzeumba. Mindkét sírnál helyben történt hamvasztást (bustum) lehetett megfigyelni. A sírkertben lévő hamvak között egy Vespasianus érem volt. Ez, a mellette lévő épületek kora és a sírfelirat jellegzetességei alapján a sírkertet az i.sz. 2. sz. végére lehetett keltezni.

Elmondható még a sírkertekről, hogy nem csak egyszerű temetkezések vagy szarkofágok állhattak bennük, nagyobb síremléknek is részét képezhették. Állhatott azonban bennük oltár, szentély vagy másféle emlékmű is.

Az aediculáknak, amelyek pannoniai formájukban helyi sajátosságnak látszanak, ugyanúgy Kelet- Pannonia a fő elterjedési területe, mint a sarokpilléres sírkerteknek. Az itteni típus rekonstrukciója egy daciai példa nyomán biztosnak tűnik, előképei, melyeket Pannoniában egyszerűbb megoldással utánoztak, Észak- Itáliában találhatók. Az aedicula három kőlapból összeállított, elöl nyitott, fülkeszerű építmény. A hátsó lapnak a belső, a két oldallapnak mindkét oldala faragványokkal ékes. A fedőlapok esetében gúla alakú, lapos vagy a sztélék oromzatához hasonló kiképzésre egyaránt van példa. Az aediculák oldalfalain általában figurális, egészalakos ábrázolások vannak. Gyakori a bennszülött ruhás nő, Attisok, szárnyas geniusok, szatírok és maenadok, stb.
Christine Ertel az Aquincumi Múzeum anyaga alapján próbálkozott meg a kőlapok csoportosításával. Az alapján, hogy a dombormű hol állt egykor, két csoportot különített el. A fektetett négyszög alakú kövek az alsó szint sarokkövei között lehettek, még az állított lapok az építmény oldalfalait alkothatták.

Tematika szerint három részre osztotta az emlékanyagot:

1. Narratív: ezek egy eseménysort jelenítenek meg, amely végigvonul az aedicula oldalfalain. Aquincumból ilyenek a Priamoszt Achilles előtt, a Hektór kocsira kötését, és az Odüsszeuszt és Eurükleiát ábrázoló lapok. Gorsiumból ide sorolhatjuk az Achilles Skyros szigetén, Medea megöli gyermekeit, illetve az Aktaeont széttépik saját kutyái jelenetek. Intercisából nagyon sok mitológiai jelenetes dombormű került elő, de ezeknél gyakran nem határozható meg az eredeti rendeltetés. Gyakoriak közöttük a Heraklesszal kapcsolatos jelenetek, de megtalálhatók a római mitológia elemei is, mint például Mucius Scaevola története.
2. Figurális: ezek egy vagy több mitológiai alakot, kis jelenetet, esetleg az elhunytakat ábrázolják, de a sír többi részével nem állnak kapcsolatban. Aquincumban megtalálható Léda, Venus, egy maenád, egy áldozó nő egy szolgálóval, aki egyik kezében a szertartáshoz szükséges szalvétát tartja, táncoló genius, valamint egy irattekercset tartó férfi portrészerű ábrázolása.

   Gorsiumban ugyancsak előfordul a maenád, valamint az áldozati jelenet, de itt megtalálható még Attis, egy igen hasonlóan ábrázolt, kezében botot tartó meztelen férfialak, kocsijelenetek, és bennszülött viseletbe öltözött egyszemélyes, vagy családi portrék. Utóbbi két típus Intercisában is sokszor feltűnik, csakúgy, mint az eddig felsoroltak.

3. Dekoratív: ide az építészeti elemeket, és ornamentikus motívumokat megjelenítő aedicula- falak tartoznak. Az előbbi önmagában nemigen fordul elő, és sokáig az utóbbiból is csak intercisai példákat ismertek. Ezek kantharoszból kinövő borostyán- és akanthuszindákat formáztak. Azóta nagyon hasonló, akanthuszágas köveket találtak Aquincumban és Gorsiumban is. Ezeknek a növényeknek a szimbolikája a dionysikus mondakörhöz kapcsolódik.
   
   
Az aediculákhoz hasonló síremlékek rekonstrukciója is némileg biztos. Erre jó példa a gyermeli későrómai sírba beépített, 2. század végi, 3. sz. eleji dombormű és sírfelirat alapján rekonstruált építmény. A nagyméretű táblán tógás, szakállas férfi áll, míg a mellette álló két asszony helyi viseletet hord. Az egyik fejét fátyol fedi. Vállukon nagy szárnyas fibulák, nyakukban lánc medaillonokkal. Amint az a leírásból is kitűnik egy romanizált helyi család ábrázolásáról van szó. Ez a kőlap egy nagyobb méretű aediculához tartozhatott. A vele együtt beépített feliratos követ Aurelius Respectus készíttette életében magának és feleségének, Sisiunának, egy Dervonia nevű rokonuknak, fiainak és 18 éves lányuknak, Sisiunak. A fekvő téglalap alakú kőre vésett írást két oldalról egy- egy medaillonba foglalt férfimellkép veszi közre. A síremlék rekonstrukciója a šempeteri Ennius- emlék nyomán feltételezhető. Valószínűleg a nagy dombormű egy oszlopos, nyitott fülke hátsó fala volt, a felirat pedig a magas talapzat homlokzati oldalára volt beillesztve.

Carnuntumban egy podiumon álló, templum in antis típusú szentélyt rekonstruáltak, a Gorsiumban talált számos töredék alapján pedig elkészült egy, az aquileiai Nagy Mauzóleumhoz igen hasonló síremlék rajzos rekonstrukciója.

A síroltárokat sokáig ritkának tartották, többnyire magasrangú katonatisztek korai síremlékeire korlátozták ezt a formát. Az újabb kutatások azonban rámutattak arra, hogy több faragott kő, melyeket régen más síremlék részeként rekonstruáltak, tartozhatott ilyen emlékműhöz is. A síroltárok ugyanis a következő darabokból álltak: körülkerítés domborműves sarokkövekkel, melyekre legtöbbször delfineket, Attisokat, satyrokat faragtak; ornamentális díszű felépítmény, folyadékelvezető csatornával; piramis alakú oltártető ornamentális vagy egyéb dísszel; kő áldozati tál, és reliefes oldallapok. Ezek mindegyike megtalálható kisebb- nagyobb számban a provincia területén. A halott- tiszteletnek ez a formája az i.sz. 1.- 4. században mindvégig elterjedt volt a birodalom területén. Eddig a következő városokból ismertek biztosan azonosítható síroltárok: Savaria, Carnuntum, Aquincum- Aranyhegyi- árok, Brigetio, Sirmiumból T. Cominius oltára, Bassianából T. Publiciusé, még Cibalae-ból C. Aponius Memnius Celerusé, aki a 2. sz. végén, 3. sz. elején a legio I Italica tribunus militumja volt.

• Sarokkövek: Sírkertek vagy aediculák részei lehettek. Általában egy tömbből faragott, négyszögletes pillérek, melyek két szomszédos oldala díszített, és a másik kettővel kapcsolódtak a falba. Domborműveik legelterjedtebb témái a búsuló Attisok, Amorok vagy satyrok, amelyek botra, fáklyára támaszkodnak, maenadok, Dioszkurosz, Orestes, a nyár allegóriája, delfinek, ornamentális díszek vagy közelebbről nem meghatározható emberalakok. A méretük szerint a kecses sarokkövek aediculákhoz, a nagyon tömzsiek pedig sírkertekhez tartoznának, de a két véglet közé esők bizonytalanok. Ha a köveket hornyolással, de kapocs nélkül kötötték össze, valószínűleg sírkertről van szó, ha hornyolást és kapcsokat is alkalmaztak, valamilyen nagyobb síremlékbe illeszkedhettek, és ha csak csapolásaik voltak, akkor lehettek aedicula részei.

• Csúcsdíszek: az aediculák és egyéb sírszentélyek lezárása lehetett piramis alakú, boltozott vagy lapos. Ezek közül egyedül a boltozott tetőre nincs példánk. Piramis alakú tetők csúcsai vagy annak részei kerültek elő Scarbantiából, Brigetióból, Aquincumból, Savariából, Gorsiumból és Székesfehérvár környékéről, ismeretlen lelőhelyről.

Scarbantiában a kövön pikkelyminta, és két, összefonódó delfin látható. Brigetióban ugyanezzel a sémával próbálkoztak, de itt a delfinek már furcsa indamintává torzultak. Savariában akanthuszleveleket faragtak a gúlára, alsó részére pedig pihenő oroszlánokat. Gorsiumban egy egyszerű, pikkelymintás darab maradt meg a gúlából, a másik, Fehérváron őrzött darab pedig a gúla csúcsának egy darabja és az azt koronázó fenyőtoboz. Ez a motívum igen elterjedt volt ebben a funkcióban, kifaraghatták a tetőzettel együtt, vagy csappal is hozzáilleszthették, mint Savariában. Lapos lefedésre egyetlen példa akad, amelyet még Kuzsinszky Bálint ismertetett a 20. század legelején. Ez egy egyszerű kőlap, melynek négy sarkában, mindkét oldalán csapolás lyukait, még meglévő ólommaradványokkal lehetett észrevenni. Egyik oldalának közepére egy medaillonba szakállas- bajuszos férfifejet faragtak. A közlő szerint ez az oldal nézett a sírkápolna belseje felé, és a felső csapokba még más díszeket, például az előbb említett fenyőtoboz alakú faragványokat illeszthettek. Újabban azonban az is felvetődött, hogy ez a kőlap esetleg más célokat szolgált.

• Sírszobrok: Síremlék részeként eddig egyetlen sírszobor maradt meg, a már említett testvérhegyi sírkertben, azonban még számos másik darabról állítható szinte biztosan, hogy hasonló célokat szolgált. A kisebb szobrok feltehetően a sírépületek homlokzatát díszíthették, még a nagyobb, majdnem vagy teljesen életnagyságú szobrok szabadon, talapzaton lehettek felállítva, mint az aquileiai nagy mauzóleumban, vagy fülkébe helyezhették őket (Intercisában). A férfiszobrok többsége tógába, a katonák tunikába és köpenybe voltak öltözve, még a nők legtöbbször pallába burkolóztak, kezükben gyakran mák alakú gyümölcsöt tartottak Gyakran jelenítették meg az oly kedvelt Attisokat egészalakos szoborként is, szintén párosával. Ilyet találtak ugyancsak Intercisában és Gorsiumban. A legkedveltebb sírőrző figura azonban a homlokzatra helyezett, gyakran maszkkal elválasztott oroszlánpár volt. Ilyen szobrok kerültek elő Aquincumból, Gorsiumból, Intercisából, és Savariából. Népszerű volt még Icarus (Savaria, Gorsium) valamint a delfinen lovagló amorok (Gorsium) ábrázolása.

• Pannonia sírépítészetéről összességében elmondható, hogy sok hasonlóságot mutat a környező provinciákkal, Noricummal, Moesiával és Daciával, ugyanakkor színezi néhány sajátos, máshol nem fellelhető vonás is, mint az eraviszkusz kocsisírok, az egyedi aedicula- forma vagy a helyi bennszülött viseletek ábrázolása a sztéléken. Különálló, és igen jelentős csoportot képviselnek az ókeresztény sírépítmények is.

  ELU

Bibliográfia és rövidítések

Bónis, 1975:

Bónis,  É.B. , ’A noricum- pannoniai halomsíros temetkezés korhatározásának kérdése- A Fejér megyei tumulusok jellegzetes emlékanyaga’ Archaeologiai Értesítő 102 (1975) 244- 250.

Brumat Dellasorte, 2005:

Brumat Dellasorte, G., Aquileia and San Canzian. Venezia 2005.

Csizmadia- Németh, 1997: Csizmadia, G.- Németh, P. G., ’Roman Barrows in County Somogy’ Balácai Közlemények (1997) 43- 49.

Erdélyi, G., A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon. Budapest 1974. 

Ertel, 1996:

Ertel, C. ’Altar- und Architekturfragmente vom Tumulusgrab bei Baláca’ Balácai Közlemények 4 (1996) 73- 199.

Ertel, 1997:

Ertel, C., ’Der Tumulus von Baláca- ein Grabbau Italischen Charakters’ Balácai Közlemények 5 (1997) 29- 43.

Ertel, 1999:

Ertel, C., ’Konstruktive Bauteile von Römischen Grabbauten im Aquincum Museum’ Budapest Régiségei 33 (1999) 197- 241. 

Ertel, 2001:

Ertel, C.,  ’Spolien aus der Mauer des spätrömischen Legionslager von Aquincum. Fragmente von Grabältaren ohne Inschrift im Aquincum Museum’ Budapest Régiségei 34 (2001) 79- 104.

Facsády, 1999:

Facsády, A.R., ’Római sírkertek Budaújlak déli részén’ Budapest Régiségei 33 (1999) 279- 290. 

Fitz, 2003:

Fitz, J., Gorsium- Herculia. Székesfehérvár 2003.

Fitz, 1996:

Fitz, J., ’A balácai tumulus feliratai’ Balácai Közlemények 4 (1996) 199- 237.

Gerevich, 1973:

Gerevich, L.(ed.), Budapest története I. Budapest 1973.

Intercisa I:

Barkóczi, L.- Erdélyi, G.- Ferenczy, E.- Fülep, F.- Nemeskéri, J.- Alföldi, M.R. – Sági, K., Intercisa (Dunapentele- Sztálinváros története a római korban) I. Budapest 1954.

Kiss, 1957:

Kiss, Á., ’A mezőszilasi császárkori halomsírok’ Archaeologiai Értesítő 84 (1957) 40- 53.

Kuzsinszky, 1906:

Kuzsinszky, B., ’Az aquincumi múzeum kőemlékeinek negyedik sorozata’ Budapest Régiségei 9 (1906) 34- 72.

Mócsy- Szentléleky, 1971:

Mócsy, A.- Szentléleky, T., Die Römischen Steindenkmäler von Savaria. 1971.

MRE:

Visy, Zs. (ed.), Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest 2003.

Müller, 1971:

Müller, R., ’A zalalövői császárkori tumulusok’ Archaeologiai Értesítő 98(1971) 3- 24.

Nagy, 1939:

Nagy, L., ’A szír és kisázsiai vonatkozású emlékek a Duna középfolyása mentén’ Archaeologiai Értesítő 52(1939) 115- 148.

Nagy, 1950:

Nagy, T., ’Római kőemlékek Transaquincum területéről’ Budapest Régiségei 15 (1950) 357- 388.

Palágyi, 1990:

Palágyi, S.K. (ed.), Noricum- pannoniai halomsírok. Veszprém 1990.

Palágyi- Nagy, 2000:

Palágyi, S.K.- Nagy, L., Római kori halomsírok a Dunántúlon. Veszprém 2000.

Palágyi, 1982:

Palágyi, S. K., ’Die Römischen Hügelgräber von Inota’ Alba Regia XIX (1982) 7- 95.

Palágyi, 1996:

Palágyi, S. K., ’A balácai római kori halomsír kutatása’ Balácai Közlemények 4 (1996) 7- 73.

Palágyi, 1997:

Palágyi, S. K., ’Hügelgräber mit Dromos- Dromos-ähnlicher Vorkammer in Nord- Pannonien (Ungarn)’ Balácai Közlemények 5 (1997) 11- 29.

PRK:

Mócsy, A.- Fitz, J. (eds.), Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest 1990.